"Your silence is slowly killing me.."

Lassan belefáradok abba, hogy csönd van... Nem beszélünk... És áá... Kiakasztó nagyon.. Ez egy olyan hely, ahol az érzéseim vannak tárolva... Mintha egy lemez lenne, amit bármikor megnézhetek... Olyan jó, hogy csak én tudok róla, és senki más... És az van itt, amit csak akarok... nem beszélek az érzéseimről, senkinek, de itt mindent leírhatok... Ez azért jó érzés, bár ez nem ment meg a boldogtalanságomtól... Ha ezt egyszer látná, nem tudom mit szólna... De nem fogja, és nekem ennyi elég... : ) Ez a nem beszélés lefáraszt... Feloldottam, mert nem akartam geci lenni... De sokmindent nem oldottam meg... Arra gyanakszom, hogy van valami másik barátnője... Ha van is, lassacskán úgyis megtudom, de ha nem lenne, annak jobba örülnék... Vagy velem legyen, vagy senkivel... Ha én "szopok" egyedül, akkor ő is... Miatta vagyok egyedül, akkor neki is ez jár... Pedig nekem nem ez jár, én ennél többet érdemlek, mint hogy egyedül legyek... De leszarom... Csak ez a csend őrjít meg, de nagyon... De mintha nem lenne megszokott.. Ennyi idő után simán megszokhattam volna, hogy nem beszélünk egymással hetekig... Most úgy érzem legszivesebben megölném... Annyira utálom, hogy nem hagyja, hogy elengedjem... Ennyi nekem miért nem elég ahhoz, hogy elfelejtsem??? Tönkre tette az életem, és mégis szeretem??? Miért szeretem, ha tudjuk, hogy Ő nem?? Minek várom, hogy a sült galamb a számba repüljön, ha úgysem fog??? Nem tudom mire várok??? Tovább kéne lépnem, de nem tudok... Nem hagyja, érzem... Tesz róla, hogy ne tudjam 100%-ig elfelejteni... De vajon miért....?